Gyakorlati kérdések

Mi az álmok természete?
A feltételekhez kötött tapasztalat hasonlítható egy álomhoz. A külsõ világ, melyet érzékeinken keresztül tapasztalunk, nagyon valósnak és szilárdnak látszik, és apró részecskékbõl áll, melyek egyre kisebb és kisebb részekre hasítva végül egyszerûen eltûnnek. Ezt a világot osztjuk meg folyamatosan másokkal, és itt használjuk testünket, beszédünket és tudatunkat. Amit viszont éjszaka tapasztalunk, az a saját, egyéni álmunk, mely leginkább csak a tudatunkat használja.


Buddha azért hasonlította a belsõ és külsõ világot az álmokhoz, mert egyikben sincs semmi állandó. Minden gondolati jelenség megjelenik, változik és eltûnik. A hangulatunk, mûveltségünk, neveltetésünk és hátterünk színezi látásmódunkat. Továbbá csak azokat a rezgéseket tapasztaljuk, amelyek az érzékeinken keresztül jutnak el hozzánk, és ezért nem úgy fogjuk fel a dolgokat, ahogy azok valójában vannak. Például amikor boldogok vagyunk, minden gyönyörûnek és csodálatosnak tûnik, amikor pedig boldogtalanok vagyunk, minden szörnyû és nehézkes. Tehát a külsõ feltételek és tudatállapotainak változásai határozzák meg, hogyan fogjuk fel a dolgokat.


Az álom állapotában van egy bizonyos bölcsesség, ugyanis ilyenkor sokkal inkább vagyunk tudatában a dolgok nem valós természetének. Az a könnyedség, amellyel álmunkban egymillió dollárt nyerünk vagy veszítünk el, vagy bárhová elutazhatunk, valójában egy mély bölcsességet mutat tudatunk természetének megértésében.


Ha álmunk közben felismerjük, hogy most éppen álmodunk, lehetõvé válik a ragyogó tisztaság kiterjesztése a múltba és jövõbe, és így megvilágosodhatunk. Ezt az állapotot általában nem tudjuk megtartani, amikor felébredünk, egyszerûen elfelejtjük. Fontos azonban, hogy ha képessé válunk álmaink irányítására, akkor képesek lehetünk halálunk irányítására is. A tudat tiszta lényegében való idõzés a halál folyamata közben kiváló lehetõséget kínál a megvilágosodásra. A buddhista meditációk közvetlenül ezt célozzák. Erõt teremtenek arra, hogy csupasz tudatosságként idõzzünk a tudat lényegében.

Miért olyan fontos a nyugati buddhizmus megalapozása?
A buddhizmus 2500 éve keletkezett Indiában, és kifejezésmódja mindig is változott, hogy megfeleljen az emberek igényeinek, amikor újabb országba ért. Az indiaik és a tibetiek nagyon különbözõek, és hasonlóan a mi nyugati világunkban sem fejlõdne igazán a buddhizmus, ha nagyon egzotikus és idegen lenne számunkra. Ahogy a tudat természetérõl szóló legmagasabb tanítások olyanok, mint a gyémánt, áttetszõek és elpusztíthatatlanok, úgy vissza is tükrözik annak a társadalomnak a színét, melyekhez eljut. Ma a buddhizmus igyekszik felvenni egy olyan stílust, amely sokkal inkább megfelel a nyugat mûvelt és független tudata számára. Ez nem azt jelenti, hogy bármi újat kitalálunk vagy hozzáadunk a tanításokhoz. Mivel 84 000 tanításból válogathatunk, ez nem szükséges.


A világ feladásának szerzetesi útja a modern ember számára kevésbé vonzó, mivel az ilyen irányú nyugati próbálkozásokat gyakran az élet teljességétõl való menekülésnek és a gyengeség jelének látja. Ezt a nézetet azonban nem alkalmazzuk a hozzánk látogató tibeti szerzetesekre. Az emberek a szerzetesek köpönyegére és szertartásokra úgy tekintenek, mint a tibeti örökség õrzésének egy módjára. Buddha számtalan módszert adott a lények hasznára, és a mai Nyugaton a világi gyakorlók és jógik útja nagyrészt egyesült.


Az európaiak rendkívül érzékenyek arra a felszínességre, amely a különbözõ kultúrák és tradíciók keveredésébõl adódhat. Azok, akik csak abban bíznak, amit logikailag kielemezhetnek, és zavarba jönnek az egzotikus életstílustól, képesek azonosulni a buddhista gyakorlatok átláthatóságával és hatékonyságával, ha azokat a kulturális sallangok nélkül mutatják be nekik. Mindig sajnálatos, ha emberek a nihilizmusnál, a politikai korrektségnél vagy a kábítószernél kötnek ki, mert nem találnak egy szellemi utat, amiben bízni tudnának.

Szükség van-e kolostorokra a mai Nyugaton?
Igen, azért, hogy megõrizzük azokat a tanításokat is, amelyeknek nincs azonnali vonzerejük. Tibetben a buddhista út követésének három lehetséges módja volt: lehetett valaki szerzetes, gyakorolhatott világi emberként, vagy lehetett jógi. A szerzetesek és apácák kolostorokban és zárdákban éltek egymástól elválasztva, nagyon szigorú viselkedési "kódex" szerint. A világi embereknek családjuk és rendes foglalkozásuk volt - a tanításokat igyekeztek a mindennapi életükben használni. A jógik a társadalmi normákon kívül éltek, gyakran barlangokban laktak különbözõ partnerekkel és egész életüket a szellemi fejlõdésnek szentelték.


Mivel a modern, fejlett országokban az embereknek megvannak az eszközeik arra, hogy befolyásolják utódaik számát, nincs szükség nagy buddhista kolostorokra.


Annak, hogy a férfiaknak és nõknek egymástól elválasztva kellett élniük a régi idõkben, nem az volt az oka, hogy a Buddha prûd volt, vagy, hogy tanításaiban lenézte volna a testet. Sõt, nem az attól való félelem, hogy a késõbbi örökösök összevitatkozhatnak majd a felhalmozott vagyon fölött, ahogy attól a katolikus egyház nyilvánvalóan retteg. Az emberek egyszerûen nem szeretkezhettek anélkül, hogy ne lett volna ott a képben a gyerek lehetõsége, ami aztán nagyon korlátozta volna a tanulásra és meditációra fordítható idõ mennyiségét. A szerzetesek és apácák fogadalmai Buddhától származnak, és bár mai környezetben furcsán hathatnak, nem nagyon lehet rajtuk változtatni, hogy megfeleljenek az új helyzetnek.


A nyugati világban a jógik és világi emberek korábban elválasztott csoportjai egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Manapság nincs szükség arra, hogy a jógik a vörös köpönyegbe öltözött szerzetesekkel és apácákkal a termelõ népesség támogatásának elnyeréséért versenyezzenek. Ezért olyan külsõ kellékekre sincs szükség, mint a lobogó fehér köpenyek és vad hajviseletek, melyek korábban megkülönböztették õket a szerzetesektõl.


Hasonló a helyzet a mai társadalmi rendszerrel is: a világi embereknek nem kell hatalmas családot alapítaniuk, hogy majd öregségükben gondoskodjon valaki róluk. Így csökken a két csoport közötti távolság; sokan világiak munka közben és jógik szabadságuk alatt és látásmódjukban.

Miért van sokkal több férfi vonaltartó és láma, mint nõ?
Ami a vonaltartókat illeti, ennek az az oka, hogy a régi idõkben a tanításokat megõrzõ és továbbadó szervezetek leginkább a kolostorok voltak. Majdnem az összes Karmapa szerzetes volt, és az õ hagyományos székhelyük a kolostor, tehát elég nehéz lett volna egy nõi inkarnáció számára, hogy befogadják egy ilyen környezetbe. Mindamellett sok nõi vonaltartó is van. Csak néhány példa Tibetbõl: Macsig Labdrön, aki a Mahamudra Csö átadási vonalát alapította, Macsig Dropa Gyalmo, aki a Hosszúélet Buddha, Amitájusz gyakorlatot elindította. Gelongma Pamo, aki a Nyungne böjtölési szertartást bevezette. Niguma, akitõl a Hat Jóga speciális nõi változata ered, mely különbözik bátyja, Naropa híres Hat Jógájától. Aztán ott van Virupa tanítványa Szukhasziddhi, aki "Szukhasziddhi Hat Jógájáról" ismert. Nem feledkezhetünk el a híres Jese Cögyálról sem, Guru Rinpocse legfõbb tanítványáról, aki a mi Phova átadásunk egyik vonaltartója. Továbbá számos titkos átadási vonal is létezik egyesülésben végzett gyakorlatokkal, ahol a nõknek van domináns jellege.


Ami pedig a nõi lámákat illeti, sok utalás van arra, hogy a régi idõkben sokkal több szellemileg magas fokon álló nõ volt, mint ahányat ma közülük név szerint ismerünk. Padma Norbu Rinpocse, a Nyingma hagyomány egyik lámája például azt mondta: sokkal nehezebb volt annak idején egy nõ újraszületését felfedezni a következõ okok miatt: bár a tibeti joginik ugyanúgy elérték a tudatosságnak a legmagasabb fokát, mint férfi kollégáik, nagyon független természetûek voltak, így szerettek egyedül, barlangokban meditálni. Feltehetõ tehát, hogy a magas szinten lévõ nõi gyakorlók nem gyûjtöttek annyi tanítványt maguk köré, mint a hasonló szintet megvalósító férfiak. Azonban az is valószínûnek tûnik, hogy a nõket ritkábban említették a történelmi feljegyzésekben, mivel a hivatalos intézményeken kívül éltek.

Több nõi láma van napjainkban?
Láma Ole Nydahl azt mondja, hogy azok között a tanítványai között, akiket tanítani küld, illetve akik a központokat vezetik, annyi nõ van, ahány férfi. Lényegében nincs különbségtétel a Gyémánt Úton. A nõknek pontosan ugyanolyan lehetõségeik vannak fejlõdésre, mint a férfiaknak. Annak oka, hogy néhány nyugati buddhista szervezetben még mindig a férfiak vannak túlsúlyban, részben a tibeti szerzetesi kultúra "hagyatékában" keresendõ, aminek gyakorlatilag semmi köze magához a Gyémánt Úthoz.


Egy másik ok a hierarchikus felépítés. A tibeti buddhizmusban három régi iskolát különböztetünk meg (Kagyü, Nyingma és Szakja), amelyek nem különösebben hierarchikus felépítésûek, hanem inkább baráti körökként mûkõdnek, ahol a nõk nagyon fontosak. Azonban a Gelug - az "erényes" - vonal, mely az állami kormányzást is végzi, nagyon hierarchikusan szervezett, és majdnem kizárólag férfiakból áll. Bár a férfiak láthatólag szeretnek ilyen alá- és fölérendeltségi rendszereket építeni, a nõk számára ez nem túl jó környezet. Õk jobban szeretnek nyílt légkörben dolgozni.


Továbbá, a nõk erõsek lehetnek anélkül, hogy erõsebbeknek kellene lenniük. Ha a körülöttük élõ férfiak és gyerekek köre jól funkcionál, békések lesznek. Azonban ha egy férfi azt hallja, hogy a szomszéd völgyben valaki azt állítja, erõsebb mint õ, akkor még egy magas hegyen is képes átkelni, hogy ezt leellenõrizze. A férfiak tehát sokkal több energiát ölnek az abszolút vezetõ pozíció megszerzésébe, mint a nõk.


Úgy tûnik továbbá, hogy a nõk kevésbé hajlandóak szakítani személyes életükkel, hogy valami személyen túli dolognak szenteljék életüket. Legtöbbjük egy férfit akar és családot, valamit saját maguknak. És az anyaság maga is kétségtelenül a személyes fejlõdés gyõzelme. Szerencsére léteznek intelligens és hozzáértõ nõk, akik képesek kezelni mind a Dharmát, mind saját és családjuk életét.

Adnak-e a buddhista tanítók kapcsolatokra vonatkozó tanácsot?
Igen, különösen a világiak és a jógik, akiknek gyakorlati tapasztalataik is vannak. Legyen egy kapcsolat fõ oka a fizikai vonzalom, a belsõ érzés, hogy ugyanazok a dolgok fontosak a számunkra, vagy a mély azonosulás - nagyon sokat tanulhatunk belõle. Ha intelligensen azzal dolgozunk, ami éppen ott van, egyre teljesebb emberi fejlõdés jelenik meg. Mivel ez csak nyugodt légkörben lehetséges, fontos, hogy ne legyenek elvárásaink és kerüljük a versenyeket kapcsolatunkban. Egymás támogatása a világban való munka során rendkívül jelentõségteljes dolog, és ez akkor mûködik a legjobban, ha úgy gondolkodunk, hogy "mi", nem pedig úgy, hogy "én" és "õ".


Bár a partnernek rendszerint közösen élik át a fent és lent élményét, a boldogság és szenvedés mindig az egyén nézõpontjától függ. Így, ha az egyikõjük különleges képességgel rendelkezik, dönthet úgy, hogy ezt a gazdagságot megosztja partnerével.


Azért, hogy ne veszítsük el ezt a nyitottságot, fontos tudatában lennünk annak, hogy míg a férfiak hajlanak a túlélés és a szórakozás egymástól való különválasztására, addig a nõk az életet teljességként látják. A férfiak néha durvák munkájuk közben, és gyakran elfelejtenek hangnemet változtatni, amikor nõk is vannak körülöttük. Éjszaka viszont mindezt elfelejtik. Csak a szerelemre és a szórakozásra gondolnak. Viszont ha egy nõvel nem bánnak kedvesen napközben, akkor egyszerûen nem lehet "felmelegíteni" éjszaka. És mivel mindkét fél nagyon sebezhetõ ebben a helyzetben, nagyon figyelnünk kell ilyenkor.
Azoknak nõknek, akiknek egyáltalán nem vagy csak kevés gyermekük volt, kerülniük kell a késztetést, hogy a férjüket neveljék, és azok a férfiak, akik partnerüket befektetésnek tekintik, örülniük kellene annak, hogy az "kamatozik". A másik irányítására tett kísérlet mindkét esetben az idõ fájdalmas elvesztegetése. Mindkettejüknek tudniuk kell, hogy bármely pillanat az utolsó lehet, és tudatában kell lenniük annak is, hogy sokkal izgalmasabb az a partner, aki a bizalom és a többlet állapotából szeret, mint az, aki a magánytól való félelmében vagy azért, hogy védve érezze magát.

Hogyan kezeljük a féltékenységet?
Kívánjuk másoknak a legnagyobb boldogságot. Õk is olyan mélyen vágynak erre, ahogy bárki más. És bármi jóra, amit ma nem teszel meg, mondasz vagy gondolsz, talán soha többé nem lesz alkalmad.

A buddhistáknak vegetárinusoknak kell lenniük?
Ez valójában a te motivációdon múlik. Nem élhetsz egy fizikai testben anélkül, hogy másoknak ártanál. Még egyetlen csésze teáért is a földet elõször fel kell szántani, és ennek során számos apró állatka elpusztulhat. Ha valóban úgy gondolod, hogy kevesebb lényt ölnek majd meg, ha nem eszel húst, az csodálatos.


Nagyon érdekes, amit Buddha mondott a húsevésrõl. Azt mondta, edd azt, amit megengedhetsz magadnak és ne csinálj belõle problémát, de ne engedd, hogy közvetlenül a te kedvedért állatokat öljenek meg. Buddhista nézõpontból az ölés, jelen esetben az állat levágásának oka a rossz karmikus kapcsolat az állat és a mészáros között. Ez a karma elõbb vagy utóbb beérik, még akkor is, ha te nem voltál ott és nem ettél abból a steakbõl, amit ez a találkozás eredményezett. A karma oda-vissza forog a mészáros és a borjú között: mészáros az egyik életben, borjú a másikban. A lényeg, hogy ne kerülj ebbe bele.


Amit tenni tudsz, az az, hogy az "OM MANI PEME HUNG" mantrát mondod, és ráfújsz a húsra. Ha a hús régebbi, mint 7 hét (pl. fagyasztott volt), akkor már nincs kapcsolat az állat tudata és teste között. Viszont az állat halálát követõ 7 héten belül annak tudatossága még jelen lehet, érezheti, hogy mantrákat mondasz és barátságot mutatsz irányában. Ez nagy segítség lehet az állat újraszületésekor.

Összeegyeztethetõ-e az üzleti karrier azzal, hogy valaki buddhista?
A buddhista tanítások és meditációk segítenek tisztábban gondolkodnunk, ami természetesen minden területen nagyon hasznos. A koncentrációnk szintén javul általuk. Hatékonyabban tudjuk kezelni az embereket, legyenek akár kollégák, üzleti partnerek vagy ügyfelek. Buddhista szemszögbõl nincs semmi baj a versennyel addig, amíg tisztességes vagy. Amikor gyõzöl, megoszthatod a sikeredet minden lénnyel, lehetõvé téve számukra, hogy osztozzanak az elért eredményeidben.

Hogyan kezeljük a nehéz embereket?
Mindenkinek buddhatermészete és buddhatulajdonságai vannak, melyekbõl tanulhatunk. Szóval próbálj mindenkiben, akivel csak találkozol, valami érdekeset találni. Ha ez nehezedre esik, gondolj valami olyanra, ami tetszik bennük. Ha ez sem mûködik, legyél nekik hálás, amiért türelemre tanítanak. Ha még ez sem lehetséges, gondolj arra, hogy te csak néhány percet vagy órát töltesz velük, míg nekik napi 24 órán át kell elviselniük saját magukat. Ha ezek után még mindig nehézségeid vannak velük, próbáld õket elkerülni, és kívánj nekik minden jót, lehetõleg tõled nagyon messze.

A buddhisták minding másokra gondolnak?
Három példa van arra, hogy egy Bodhiszattva hogyan kapcsolódhat másokhoz. Az elsõ a királyé, aki elõször magát erõsíti, hogy képessé váljon késõbb másokon is segíteni, a révészé, aki utasaival együtt érkezik a túlpartra, és a pásztoré, aki elsõsorban mással törõdik, mielõtt magára gondolna. Míg a király befolyása a legnagyobb, a pásztor fog a leggyorsabban fejlõdni, mert másokra figyel és magáról megfeledkezik.

Hogyan kezeljük a dühöt?
A düh az egyetlen luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak. Az életeken át gyûjtött jó benyomások a tudat tõkéje és a tartós boldogság egyetlen forrása. Ezek egy szempillanás alatt eléghetnek egy-egy hûvös vagy forró dühroham alatt. Buddha szerint a düh elkerülése a legnehezebb és legszebb köntös is egyben, amit az ember viselhet, és rengeteg módszert adott e cél elérésére.


Egy nagyon hasznosű eszköz tudatában lenni minden tapasztalat mulandó és feltételekhez kötött mivoltának, tudva, hogy a nehéz helyzetek meg fognak változni, és a haragunk el fog múlni. Egy másik megközelítés az ok és okozat viszonyának észbentartása. Ha egy ellenség provokál minket, tudnunk kell, hogy éppen saját maga számára okoz rossz karmát, amely bizonyosan vissza fog térni hozzá. Ahelyett, hogy mi is belesodródnánk és még több negativitást hoznánk létre, tanúsítsunk inkább empátiát irányában. Használhatunk mantrákat is, amelyek lehetõvé teszik, hogy a nemkívánt érzelmek elmúljanak anélkül, hogy a rossz szokásokat erõsítenék. Ha tudatában vagyunk az érzelemnek anélkül, hogy cselekednénk a hatására, a nemkívánt érzelem nem kap energiát. Egyre ritkábban fog megjelenni, míg végül teljesen elmarad.


A düh jó ellenszere a türelem, ami egy olyan tulajdonság, amely feltétlenül szükséges a tudattal való hatékony munkához. Ellenségek és nehéz helyzetek nélkül nem lenne alkalmunk a türelem kifejlesztésére, türelem nélkül pedig nem világosodhatnánk meg. Ezért aztán meg kellene próbálnunk hálásnak lenni ezekért a lehetõségekért. Düh nélkül cselekedni, bármi is történik, felszabadítja a test, beszéd és tudat idõtlen bölcsességét.